Szél

Apró szálak szűrődnek a résen,

a falra pókhálót szőnek a fénysugarak.

Az ajtót rése nő, tán te állsz előttem,

vagy csak így bolondít egy gondolat.

Belopózik a széllel a csók,

mellém ül kék szemével a szél,

s míg mámorom képzelem karjaiban

minden csókja csókkal beszél.

Ölelő hangja suttogva simogat,

mohón szorítom, míg bódít mesével,

forrok s égek, mint tűzben a szívem,

végem most egy lett kezdetével.

Elcsitul testem, míg bennem még lángol

mit gyújtott az érzés a szellő nyomán,

s ahogyan eljött, úgy tűnik tova’,

s újra csak átszáll a forró szobán.

Szemem még szunnyad, féltem a képet,

hogy eltűntél te is, mint gondolatom,

de érzem, hogy itt vagy, mellettem álmodsz,

s hogy te voltál velem, csak én tudhatom…